Láthatatlan kiállítás

2009-11-05

"Nagyon furcsa, és valahol felemelő az, hogy vakok és gyengénlátók vezetik a látogatókat. Megfordulnak a szerepek, mert ők azok, akik tudnak tájékozódni, és az egyébként oly magabiztos látók vannak tökéletesen rászorulva vezetőik segítségére."
Azért nagyon nehéz róla írni, mert valószínűleg mindenki találkozott már egy-két emberrel, aki „megnézte”, vagy inkább részt vett benne, és nagyjából ugyanazok a szófordulatok sztenderdizálódtak az élmény megfogalmazására.
Azt mindannyian sejtjük, hogy a vakoknak nem könnyű. Ezt először akkor éltem át, amikor bekötött szemmel próbáltam villával süteményt enni. Nevetségesen könnyűnek hangzik: „az ember csak megtalálja a száját”. Hát nem. A kiállításon tapasztaltam meg, hogy milyen az, amikor tényleg nincs fény. Ez nem olyan, mint a sötét, amikor az ember hunyorog, vár, és előbb-utóbb kirajzolódnak a körvonalak. Furcsa érzés, de nem változik semmi, ha hitetlenkedve nyitjuk, csukjuk a szemünket. Egyszerűen nincs változás. Talán ez a vaksötét.



A kiállítás ötlete egy német embertől származik, aki meg akarta tudni, milyen vak feleségének az élet. A termek ezért a mindennapi élet helyszíneit veszik sorra, az utcától a konyháig. És akkor még csak eligazodik valahogy a vizuális ingerekhez szokott látogató, mikor tudja, hogy zöldségeket tapogat, de amikor azt kellene megállapítani egy szoborról, hogy mit ábrázol, a többség tudománya megáll. Azóta sem tudom elképzelni, mi alapján képezik le a világot azok, akik vakon születnek, és soha nem láttak.
Nagyon furcsa, és valahol felemelő az, hogy vakok és gyengénlátók vezetik a látogatókat. Megfordulnak a szerepek, mert ők azok, akik tudnak tájékozódni, és az egyébként oly magabiztos látók vannak tökéletesen rászorulva vezetőik segítségére. És ugyanúgy egymásra is. Teljesen más lesz a tapintás és érintés szerepe, mi fényben látók kénytelenek vagyunk egymást is igazgatni. Nem működik a mutogatás. Ha találtunk valamit, a legegyszerűbb, ha megfogjuk a másik kezét és rátesszük, mint hogy elkezdjük magyarázni, hogy hozzánk képest hol van az a valami. Amire ennek kapcsán jöttem rá, az az, hogy az előítéleteinkben mennyire nagy szerepe van a vizualitásnak.



Két döbbenetes élményem volt az előbbieken túl. Az egyik, amikor az újságosbódé előtt álltam. Tudtam, hogy egy könyvet fogok a kezemben, de semmi esélyem nem volt arra, hogy megtudjam, mi az, de még arra sem, hogy megállapítsam, melyik az eleje. A másik pedig, amikor vezetőnk elkezdte sorolni a bárban, hogy milyen ízesítésű italok vannak a hűtőben. Nincsen rajtuk Braille-írás…

További információ: www.lathatatlan.hu

Kapcsolodó termékek

Ön elavult böngészőt használ! A jobb felhasználói élmény érdekében kérjük, frissítse böngészőjét.   Értettem